~ Első ~ Snowstorm

~ Kín ~

Mindig is tudtam hogy szeretem. Ő volt mindennapjaimban az egyetlen jó. Az egyetlen szín fekete-fehér életemben.
Viszont erről senki sem tudott. Na persze. Még el is mondjam mindenkinek. A fivérem valószínűleg ki is akadt volna, Aroról nem is beszélve. Ő biztosan tudja a gondolataimból, de átsiklik rajtuk - szerencsére. Úgy éreztem helytelen ez az érzelem. Én, akit mindig is a keménységéről, és a kegyetlenségéről ismertek a vámpírok.
Mellesleg, ő biztosan nem szeret viszont. Próbáltam elfelejteni. Sokszor belegondoltam, hogyha ember lennék, akkor rég elfeledtem volna. De ezt kihessegettem a fejemből. Én halandó? Na neeee.
Ezért keveset gondolok rá. Elterelem a figyelmemet, nem nézek rá. Egyre jobban megy. Bár amikor egyszer-kétszer rajtakap amikor őt nézem... Kínos pillanatok.
Biztos vagyok benne hogy érzelmem viszonzatlan marad. Majd jön egy új halhatalan akinek köszönhetően ki tudom törölni emlékezetemből Demetrit. Csak jönne már!
Amikor ma meghozta a túrístákból álló ebédet Heidi szokás szerint összegyűltünk egy helyen.
Beléptek Heidivel az élen a túristák majd amikor az összes benntvolt...
Imádtam hallgatni a sikoltásokat, amint rájönnek, hogy ez lesz életük utolsü perce.
Most is, mint mindig megcsapta z orromat a vér illata. Marta a torkom. Hallottam a megannyi szívverést, és hallottam a vr útját.
Kinéztem magamnak egy férfit.
Helyesnek is lehetett volna mondani. Napbarnított bőre, konditeremben edzett teste, barna, egyenes haja kicsit hosszabb volt, és kócos, végei eltöredezettek a sok vasalástól, szeme mogyorú színű, mandula alakú, ajkai pirosak és teltek. Belenéztem mélyen a szemébe és kínok közt esett össze. Elég sokáig élveztem vonaglását, és segítségkérő kíáltásait. Majd hagytam. Talprarántottam, majd minden hátsó szándék nélkül szemébe néztem. Elmosolyodtam, és már ott is voltam.
Ajkaimat a nyakára tapasztottam, és átharaptam gyenge, emberi bőrét. A vér ízét megéreztem, és elkezdtem inni. Majd amikor már elfogyott belőle, új alany után néztem. Egy lány volt. Gyönyörű volt, a maga emberi-csunyaságát leszámítva. Aranyszőke hosszú göndör haj, alig egy-két töredezett hajszál. Megéreztem rajta a különféle parfümök, és krémek illatát, amik igen facsarták az orrom.
Őt jobban kínoztam. A srácot nem annyira, csak éppen amennyire muszály volt.
Amikor már félő volt hogy eszméletét veszi hagytam. Szemét kinyitotta. Rettegett, remgtek a lábai, kezei. Kisimította haját arcából, és rám nézett. Majd szorosan behunyta, és nem nyitotta ki. Odamentem hozzá.
- Nyisd ki- sziszegtem
Tagadóan megrázta a fejét.
- Nem foglak kínozni. Nyisd ki! - a mondatom kérőből parancsolóbá ment át.
A lány kinyitotta rásnyire, majd még jobban. És akkor csaptam le rá. De előtte láttam azt a rámült villanást a bíborvörös szemeim láttán.
Miután végeztem a lánnyal felegyensedtem. Nem igazán maradtak még ehető eberek, de nem mintha szükségem lett volna újabb adag emberre. Úgy éreztem jóllaktam.
Szememmel Demetri után kuattam. Amikor megtaláltam meglepődve vettem észre, hogy ő is engem nézett. Mind a ketten elkaptuk tekinetetünket. Végignéztem magamon. Elég véres lett a köpnyem, de hát ez van...
Mi van ha éppen a srác lett volna aki megöli érzéseimet Demetri iránt? Remélem nem.. Mert akkor végzetes hibát követtem el.
Viszont jó volt kínozni embereket. Legalább ők is ugyanúgy szenvednek mint én...
Csak hogy úgy tűnik én örökkön-örökké szenvedni fogok míg ők csak pár percig...